Háy János: Egy szerelmes vers története

Beküldte Ady - 2021. február 24.

A verset, amit akkor írtam,
amikor tíz napja, vagy inkább
két hete nem láttalak, mert mondtad,
hogy kell egy kis szünet, hogy átgondold,
mi volt és mi legyen, a verset, ami arról
a tulajdonképpen közhelyes érzésről szólt,
hogy rossz nélküled, vagy más
megfogalmazásban, csak veled jó,
s eljátszott számtalan olyan szóval,
amit kizárólag akkor képes az ember használni,
amikor mélyen beleszeret valakibe,
minden más esetben ezeket a szavakat,
kicsim, csillagom, szivem,
és sorolhatnám, mindenki messze elkerüli.
A verset, amiben szerepelt egy felhívás,
hogy óvd te is ezt az érzést, mert túl
érzékeny ilyenkor minden, s egy rossz
mozdulattal végzetes hibát követhetünk el,
s csak évekkel később, mikor már régen elveszett
derül ki, hogy mennyire nem kellett volna
elutasítani egy találkozót például, mennyire
nem kellett volna azt a rossz mondatot
megírni sms-ben, de akkor már késő.
A verset, amiben volt egy hasonlat is,
hogy olyan, mint, már nem emlékszem mi volt,
de arra utalt, hogy könnyen megnyomhat az
ember egy rossz gombot, s az egyébként
rendkívül korszerű szerkezet, talán valami gépről
volt szó, elromlik, vagy helytelen,
számunkra nem megfelelő funkcióban
kezd el működni.

A verset, amit akkor írtam, s gondoltam,
megmutatom, már nem olvastad el,
mert az utolsó, a szerelmünk szempontjából
végzetes találkozón azt mondtad, hogy
soha, még soha nem éreztél így egy férfi iránt,
és ez fantasztikus, ez volt az egyik kedvenc
szavad, én nem szerettem annyira,
de erre soha nem gondoltam, hogy nem,
mert annyira szerettem benned mindent,
még azt is, amit tulajdonképpen nem szerettem
például ezt a szót, amivel most a kapcsolatunkat
minősítetted, s amihez rögtön, hogy ne árválkodjon
magában, hozzáfűzted, hogy ugyanakkor
s megint mondtál egy olyan szót, amit gyakran
az átlagosnál gyakrabban használtál más
esetekben is, hogy ugyanakkor borzasztó,
hogy ennyire egy érzés függvényébe kerültél,
s veszélyben érzed a szabadságodat,
az életed egyéb területeit, s hogy emiatt
kérted tulajdonképpen a szünetet, hogy,
így mondtad, megéri-e ez a veszteség.
Itt gondoltam egy kérdéssel megkönnyítem,
amit mondani akarsz, hisz szerettelek.
Meg? – kérdeztem, s te akkor azt mondtad,
fájt kimondanod, láttam, hogy nem.
A verset, amit akkor írtam, később,
hisz van ez az asszimetria a megírás
és a megjelenés között, az érzés és
az érzés manifesztációja között,
becsúszik egy-két hónap, esetleg több,
a verset később egy másik lány olvasta,
és a nyakamba borult, mert nagyon szeretett,
volt benne az a mély érzés, ami bennem is,
bár most nem, hogy nem is gondolta, mert
olyan ritkán, mondhatni soha nem mutatom ki,
nem is gondolta, hogy ennyire szeretem,
el is sírta magát, mert ebben a mély érzésben
a legkülönfélébb, máskor egyáltalán
nem elfogadott cselekedetek is megengedettek,
én megfogtam a karját és távolabb toltam,
s ebbe a könnyes, szemmel láthatóan,
de a szivemben egyáltalán nem érzékelhetően
nagyon édes arcba mondtam,
hogy menj el, érted, menj el innen, és kitoltam
a lakásból a körfolyosóra, ahol nemrégen
érkezett, s úgy érezte, most élete
egyik boldog óráját közelíti meg,
s pár perccel ezelőttig, ez az érzés erősödött benne,
s most így végképp érthetetlen számára az,
ami történt.
Bezártam a bejárati ajtót, kulcsra,
s rögtön ott, az előszobakövön
csuklottam térdre, ez az a rendkívül
nevetséges pozíció, amit már a legigénytelenebb
filmek sem mernek ábrázolni, mégis,
mint az én példám mutatja: létezik.
Ebben a nevetséges pozícióban kezdtem el
zokogni, hisz összegörnyedve az előszobakövön
mi mást tehetne az ember, zokogtam bele
a padlólapokba, s még beszéltem is,
hogy gyere vissza, gyere vissza, aztán megijedtem,
talán a lány a gangon van még és félreérti,
s elkezd zörögni, hogy itt van, engedjem be,
és elhallgattam, de a könnyem tovább ömlött,
s a nevetséges pozíció is maradt, mintha
könyörületet vártam volna valakitől,
holott egyedül voltam, teljesen egyedül,
a testem, mint egy véletlen
odakeveredett bogarat, amire a lakásban
egyáltalán semmi szükség nem volt és nem lesz,
agyonnyomta az istent.

Szavazatok száma: 0

A szeretet

Beküldte Ady - 2021. február 13.

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny,
Nem kérkedik, nem gőgösködik,
Nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója.
Mindent eltűr, mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel.
Most megmarad a hit, remény, szeretet,
Ez a három,
De köztük a legnagyobb a szeretet.

Pál apostol első levele a korintusiakhoz 13. fejezet: a szeretet himnusza (részletek)

Címkék:

Szavazatok száma: 0

John Ashbery: Utazás a kékben (részlet)

Beküldte Ady - 2021. január 22.

Talán csak időre van szükség.
Az emberek eltakarnak minket, öregebbek,
Már korábban is éltek. Nem kérnek belőlünk,
Csak a halált várják, hogy vége legyen.
Nem tartanak lépést azzal, ami elhalad mellettük,

Hanem mélyen együtt élnek velük a dolgok közepén.
A civilizáció az, ami számít végül is, úgy tűnik,
Ezt mondják, és mi épp annyira részei vagyunk, mint bárki más,
Csak mi kevesebbet gondolunk rá, talán semennyit sem..

Szavazatok száma: 0

Éjjel

Beküldte Ady - 2020. december 31.

Végig azt hittem, hogy a világ tettekkel megváltoztatható. Azzal, ha cselekszünk, ha küzdünk valamiért. De már nem tudom, hogy tényleg így van-e.
Mi van, ha már azzal megváltoztatjuk, hogy jelen vagyunk? Ha kitartunk, mindegy hányszor mondják, hogy nem tartozunk ide. Ha hűek maradunk önmagunkhoz, bár próbálnak megszégyeníteni.
Ha hiszünk magunkban, bár azt mondják, nagyon különbözünk. Ha mind belekapaszkodunk ebbe, ha egyikünk sem hajlandó beállni a sorba, ha mind elég ideig álljuk a sarat, akkor talán a világ kénytelen lesz megváltozni. És mi leszünk a legjobb része, mert mindig itt voltunk, ha szüksége volt ránk, mert mi vele maradtunk, mert mi megváltoztattuk őt. Ki ne lenen büszke erre?

Szavazatok száma: 0

Louise Glück: Szilfák

Beküldte Ady - 2020. november 23.

Reggel óta próbálom elválasztani
a szükséget a vágytól. Most, a sötétben,
csak a keserűség fog el, ha magunkra
gondolok, ahogy építünk, deszkát gyalulunk,
mert egy ideje kitartóan a szilfákat
figyelem, és láttam,
hogy ennyire görcsös és merev törzset
a gyötrelem teremt,
amitől, már megértettem,
minden forma kifacsarodik.

Fordította Gerevich András

Címkék:

Szavazatok száma: 0

A tehetség és az ezzel járó siker nem érdem, hanem kötelezettség, ami a többség szolgálatára kötelez

Beküldte Ady - 2020. november 8.

„Kedves fiam! Most, hogy elindultál a szülői ház védelméből, hogy megvalósítsad célodat, … apád csak arra kér, soha ne felejtsd el ki vagy és honnan jöttél! … Ha úgy érzed a hatalom tiéd, tévedsz. Ha úgy érzed, jogod van mások elé állni, mert te többet tudsz, tévedsz. Ne engedd, hogy az önhittség bűnébe kergessenek a körülötted lévő gyengék!”

A Napfény íze

Címkék:

Szavazatok száma: 0

Walt Whitman: Ének magamról

Beküldte Ady - 2020. július 3.

52

A pettyes karvaly mellettem röpül el és vádol, felpanaszolja fecsegésem és őgyelgésem.

Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok,
A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.

A nap végső sugara hátramarad még kedvemért,
A többi után és híven, mint a többit, ráveti hasonmásomat az árnyékülte vadonra,
Odahívogat a ködbe és homályba.

Elmegyek, mint a levegő, fehér fürtjeimet rázom a szökevény napra,
Örvényekbe árasztom húsomat és rostos sávokban hömpölyögtetem.
Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek,
Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.

Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek,
De én mindazonáltal egészségedre válok majd,
És szűröm és erősítem véredet.

Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Valahol megállok, és várok reád.

Szavazatok száma: 0

James Wright: Függőágyban fekve William Duffy Pine Island-i farmján, Minnesotában

Beküldte Ady - 2020. február 10.

A fejem fölött bronz pillangót látok,
Fekete fatörzsön alszik,
Reszketve, akár egy levél a zöld árnyékban.
Lejjebb, a vízmosásban az üres ház mögött
Egymást követik a kolompok
A délután messzeségébe.
Jobbomon,
Egy napsütötte részen két fenyő között
A tavalyi lovak ürüléke
Aranytömbökké változik.
Ahogy sötétedik, jön az este, hátradőlök.
Egy karvaly lebeg odafönt, a fészkét keresi.
Elvesztegettem az életem.

Szavazatok száma: 0

Grecsó Krisztián: Magamról többet

Beküldte Ady - 2020. január 28.

(Két kiló hetven deka)

Nem tudtam, hogy van benne a szerelemből is.
A vaksága, az oktalanság.
Ahogy hevülni tud.
A rumliban vasalt pelenkavásznak,
Hímzett huzatok, vadvirágos plédek.
Minden illatos és kaotikus,
Az érkező embert várja.
Az érzés folyékony,
Simává feszül, mint a táblaüveg.
Negyvenhárom évig rettegtem,
Hogy nincs a lelkemben
Efféle halmazállapot.
A kórházi folyosón
Szent Péter kulcsa csörgött,
Remegett az állam.
Apám halálakor engedtem
El magam utoljára így.
De csak a kezelhetetlen
Pillanat volt idegen,
A rettegve remélt érzés szinte régi.
Otthonossága önzőn
És kizárólagosan természetes.
A sors töménységétől
Kamaszosan húzódoztam,
Mintha lúgos lenne
Vagy émelyítően édes.
Nem illett a helyzethez:
Zavarban voltam.
Az isteni kegyelemre
Úgy reagálni, mint egy bókra?
Hogy másból vagyok,
Le sem játszódott.
Sosem voltam annyira fáradt,
Ahogy a gyerekágyat szereltük,
De ébren tartott az erre emlékezni fogok
Törhetetlen odaadása.
Az apaság mindenestül vagyok,
Nem csak a viszonyom egy
Két kiló hetven dekával
Született kislányhoz.

Szavazatok száma: 0

Az érzékenységről

Beküldte Ady - 2019. december 9.

Az íróknak érzékenyeknek kell lenniük, hogy az összefüggéseket ábrázolni tudják, és ezt az érzékenységet olvasókban feltámaszthassák. Érzékenység nélkül nincs lelkiismeret, nem vesszük észre, hogy a sorsunk közös, és érzékenység nélkül nincs megértés és empátia sem. Az irodalom ezt az érzékenységet erősíti az emberekben, és katasztrófához vezet, ha ez a képesség eltűnik a világból.

Szavazatok száma: 0

Oldalak

Feliratkozás Kezdőoldal hírcsatorna csatornájára