Jelenlegi hely

Fernando Pessoa: Annál az ostobaságnál jobban…

Beküldte Ady - 2010. október 27.

Annál az ostobaságnál jobban, amelyben az emberek java része leéli az életét, csak egy valami képeszt el: az ebben az ostobaságban megbúvó értelem. A közönséges életek egyhangúsága első pillantásra ijesztő.

Itt ebédelek ebben a hitvány, elhanyagolt vendéglőben, belebetegednék, ha le kellene mondanom a szakácsáról, és itt áll mellettem a már elaggott pincér, aki felszolgál nekem, ahogy – úgy hiszem – már harminc esztendeje szolgál fel ebben az étteremben. Milyen az életük ezeknek az embereknek?

Negyven esztendeje tölti az a férfiember csaknem a teljes napját egy konyhában; olykor akad ideje egy-egy rövidke pihenőre; viszonylag keveset alszik, néha-néha elmegy vidékre, ahonnan késlekedés és sajnálkozás nélkül tér vissza; lassan-lassan pénzt gyűjtöget, amit el sem akar költeni. Belebetegedne, ha (végérvényesen) át kellene költöznie a konyhájából arra a földdarabra, amelyet Galiciában vásárolt. Lisszabonban él negyven esztendeje, de még soha nem ment el a Rotunda-ra, vagy egy színházba, és csak egyetlen egyszer, jó ideje már a Coliseuba – a bohócok ott rejtőztek valahol az élete mélységeiben. Nem tudom, hogyan és miért nősült meg, négy fia van meg egy lánya, és a mosolya, miközben a söntés mögül kihajol, arrafelé tekintve, ahol én ülök, valami nagy, ünnepélyes és megelégedett boldogságot sugároz. Nem színleli, nincs is oka rá, hogy színlelje. Ha érzi ezt a boldogságot, akkor valóban boldog is. És az az öreg pincér, aki felszolgál nekem, és talán éppen most elém tette le a milliomodik kávét, amelyet kihozott egy asztalhoz? Ugyanolyan az élete, mint a szakácsnak, a különbség csupán az a négy vagy öt méter, amely elválasztja a konyhában lévő egyiket az étkezde külső tereiben mozgó másiktól. Egyébként: csak két fia van, gyakrabban jár Galiciába, többet látott Lisszabonból, mint a másik, ismeri Porto-t, ahol négy évet élt, és éppen olyan boldog. Ijedt elképedéssel szemlélem ezeknek az életeknek elem táruló képét, és ráeszmélek miközben már-már szörnyülködöm, elbúsulok és felháborodom miattuk, hogy éppen azok nem szörnyülködnek, nem búsulnak s nem háborodnak fel, akiknek erre joguk volna, akik megélik ezeket az életeket. Ez az irodalmias képzelet legfőbb tévedése: föltételezi, hogy mások azonosak velünk, és hogy bizonyosan úgy éreznek, mint mi. (Ámde az emberiség szerencséjére minden ember csak önmaga, és csupán a zseninek adatott meg, hogy még egynéhány legyen.) Végül is, minden egy adott viszonylatrendszeren belül adott. Egy apró utcai esemény, amely az ajtóba csalja ennek az étteremnek a szakácsát, jobban elszórakoztatja őt, mint ahogy engem szórakoztat a legeredetibb gondolat körbejárása, a legjobb könyv olvasása, a haszontalan álmok legkedvesebbike. És ha az élet lényegében véve egyhangú, ez a férfi inkább megszabadult az egyhangúságtól, mint én. Könnyebben kiszabadul az egyhangúságból, mint én. Nincs az igazság birtokában, mint ahogy én sem vagyok, és senki sincs, de a boldogságnak bizonyosan a birtokában van.

Bölcs az, aki egyhangúvá alakítja a létezést, mert így minden apró eseménynek a csoda kiváltsága jut. Az oroszlánvadász számára a harmadik oroszlán után véget ér a kaland. Az én egyhangúságba süppedt szakácsomnak egy-egy utcai pofozkodás fölér egy szerényebb apokalipszissel. Az, aki soha ki nem mozdult Lisszabonból, a Benfica felé tartó kocsin a végtelenbe utazik, és ha egy napon elmegy Sintra-ba, úgy érzi, hogy a Marsra utazott. Az az utazó, aki bejárta az egész földet, ötezer mérföldes körzetben nem tálal semmi újdonságot, mert csak új dolgokat talál; újra meg újra csak újat, örökösen az elaggott újat, de az újdonság elvont fogalma mar a másodiknál szertefoszlott.

Az ember, ha megvan benne az igazi bölcsesség, képes egy székben ülve a világ teljes mivoltában gyönyörködni, még ha nem tud is olvasni, és nem beszél is senkivel; csupán azáltal, hogy használja az érzékeit, és a lelke nem ismeri a szomorúságot.

Egyhangúvá kell tenni a létezést, hogy ne legyen egyhangú. Jelentéktelenné kell tenni a mindennapokat, hogy a legkisebb esemény is szórakoztató legyen. Mindennapi munkám szürke, egysíkú és haszontalan közegében fölsejlenek a menekülés képei, a távoli szigetek megálmodott emlékfoszlányai, a más korok parkjainak sétányain hullámzó ünnepségek, más tájak, más érzelmek, más éjszakáim. De két könyvelési művelet között belátom, hogy ha az enyém lenne mindez, semmi sem lenne belőle az enyém. Igazából Vasques főnök úr többet ér, mint az Alombéli Királyok: a Douradores utcában lévő hivatali helyiség igazából többet ér, mint a valószínűtlen parkok széles sétányai.
Vasques főnök úr mellett elgyönyörködhetek az Alombéli Királyok almában, és a Douradores utcai irodában elgyönyörködhetek a nemlétező tájak belső képében. De az Alombéli Királyok mellett miről álmodhatnék? A valószínűtlen tájak ölén mi volna enyém a valószínűtlenségből? Az egyhangúság, az ugyanolyan napok szürke egyformasága, az egybefolyó tegnapi és mai napok – bárcsak figyelmes lélekkel átadhatnám magam ennek az egésznek, hogy gyönyörűséget leljek abban a légyben, amelyik a szemem előtt véletlenül elrepül, és magára vonja a figyelmemet, az utcáról tétován felszálló kacagásban, a hivatali munkaidő lejártával rám törő roppant nagy szabadságban, egy-egy ünnepnap végtelen pihenésében.

Mindent elképzelhetek, mert nem vagyok senki. Ha valaki volnék, nem képzelődhetnék. A segédkönyvelő római császárnak álmodhatja magát. Anglia királya nem teheti ugyanezt, mert Anglia királya nem lehet álmaiban más király, mint az a király, amelyik. A saját valósága nem engedi, hogy mást érezzen…

forrás: gondolkodom.hu

Szavazatok száma: 152