Jelenlegi hely

Márai Sándor: február

Beküldte Ady - 2013. február 9.

Ezek a hosszú februári éjszakák, mikor a kihűlt szobában felébredünk a szél vinnyogására, dideregve ülünk fel az ágyban, meggyújtjuk a kislámpát, rágyújtunk, megnézzük az órát – korábban virrad már, de nincs sok öröm benne, mert nappal is a tél odvában kucorgunk, betegségek, csőrepedések, füstölgő kályhák, elvégezetlen irodalmi és reménytelen, kedvetlen emberi feladatok között, rongyokba és prémekbe bugyolálva -, lila körmeinkre lehelünk, s eszünkbe jut, hogy megint elmúlt egy farsang, az ablakon kocogtat a hamvazó szerda jeges ujja, az öröm elillant és öregszünk.

Így ülünk a februári hajnalban, kedvetlenül és lila körmökkel. Kamránk, melyet ősszel bölcsen megraktunk, kiürült már; a befőtteket és az oldalast megettük, a savanyú káposzta végére járunk. Ismerőseinket elviszi egy tüsszentés is e hetekben. A nők lakkcsizmásan gázolnak az olvadó hólében, a szennyben és latyakban, ormótlanul, cinóbervörös orral, mintegy csak jelezve – mütyürkével és pillantással – női jellegüket.

A könyvekre csömörrel pillantunk az éjjeleken; úgy tetszik, már elolvastunk minden könyvet, s egyik sem tudott segíteni. Napközben félórákat fekszünk a kvarcfény alatt, tátogva, és szomjasan nyeljük, szopogatjuk az ózonízű fényt, cuclizzuk a mesterséges sugarakat, oly mohón és tikkadtan, mint ahogy egy alvilági szolganép vágyhat a fényre és szabadságra. A fényre emlékezünk, mely reménytelenül hiányzik életünkből, a fényre, melyben van valami pogány és kegyetlen, valami erkölcstelen és nagyszerű, mint az életben.

Aztán arra gondolunk, hogy ez a hónap, mely telítve van zenekari hangversennyel és tüdőgyulladással. Ez a hónap, mikor egészen kis mozdulatokkal élünk, óvatosan és gazdaságosan, mint a bölcs állatok, melyek lecsökkentik ilyenkor az élet tevékenységét, mozdulatlansággal védekeznek, lassított érveréssel szunyókálnak és pislogva, rejtélyes félálomban várják a napot. E hetekben, tél vége felé, tanácsos különösebb erőpazarlás nélkül élni: rövideket írni – legföljebb négy-öt sort egyszerre -, mint a medvék.

De hajnal felé, az ébredés józan káprázatában, eszünkbe jut a farsang, mely megint egyszer elviharzott mellettünk, álruhában, lobogó szalagokkal, színes papírszeméttel szórta tele a világot, visított és sikongott, jeleket adott és integetett, s mi kitértünk előle. Most már itt a reggel, mely hamut hullat fejünkre. Az ablak előtt a fákat nyöggetik a böjti szelek. Lehet, gondoljuk dideregve, hogy valami féktelen és túláradó is volt az életben, valamilyen eszelős öröm, vad és visító boldogság, amely fütyült az értelem méltóságára – s talán erről volt szó; csak mi nem tudtuk.

Címkék:

Szavazatok száma: 149