Jelenlegi hely

Rainer Maria Rilke: Levelek egy fiatal költőhöz: 6. levél

Beküldte Ady - 2014. május 26.

Róma, 1903. december 23.

Kedves Kappus uram,

nem szabad köszöntésemet nélkülöznie, midőn karácsony közeleg és Ön talán az ünnep idején nehezebben viseli egyedüllétét, mint máskor. De ha észreveszi, hogy ez a magány nagy, örüljön neki; mert (így kérdje önmagát) mi lenne a magány nagyság nélkül? Csak egyféle magányosság van s az nagy és nem könnyű elviselnünk: csaknem mindenkinek vannak olyan órái, amikor szívesen elcserélné akármivel, bármilyen közönséges és olcsó közösséggel, a legközelebbivel, a legméltatlanabbal való megegyezés látszatával is...De talán éppen az ilyen órákban növekedik a magány; mert az ő növése is fájdalmas, mint a fiúké és szomorú, mint a sarjadó tavaszok. Ám ez ne tévessze meg Önt. Mégis csak erre van szükség: egyedüllétre, nagy benső magányra. Hogy magunkba mélyedjünk és órák hosszat senkivel se találkozzunk, ezt kell elérnünk. Egyedül lenni, mint ahogy gyermekkorunkban magunk voltunk, mikor a felnőttek közöttünk járkáltak, összefonódva nagy és fontosnak látszó dolgokkal s ők maguk is oly serénynek tűntek, mivel tetteikből semmit sem értettünk. S ha egy nap belátjuk, hogy foglalkozásuk szegényes, hivatásuk megmerevedett és nem függ össze többé az élettel, miért ne nézzünk rájuk továbbra is gyermekként, mint valami idegenre saját világunk mélységéből, saját magányunk tág teréből, amely maga is munka, rang és hivatás?

Miért akarnók a gyermek bölcs megnemértését védekezéssel és megvetéssel cserélni fel, mikor a megnemértés kívülállást jelent, a védekezés és megvetés azonban részvétel abban, amitől ezekkel az eszközökkel szabadulni akarunk.

Gondoljon, kedves Uram, arra a világra, amelyet magában hordoz és nevezze ezt a gondolatot, ahogy akarja; lehet ez emlékezés saját gyermekségére, vagy saját jövője utáni vágy – csak legyen figyelmes azzal szemben, ami Önben keletkezik s állítsa fölébe mindannak, amit maga körül észrevesz. Ez a legbensőbb történés Önben méltó teljes szeretetére, ezen kell valami módon dolgoznia s nem sok időt és kedvet vesztegetni arra, hogy tisztázza az emberekhez való viszonyát. Ki mondja Önnek, hogy ez a viszony egyáltalán létezik? – Tudom: a hivatása kemény és csupa ellentmondás Önnel szemben s panaszát előre láttam és tudtam, hogy jönnie kell. Most, hogy bekövetkezett, nem csillapíthatom, csak azt tanácsolom, fontolja meg, nem így van-e mindegyik hivatás, tele igényekkel, tele ellenségeskedéssel az egyes ember iránt, mintegy átitatva azoknak a gyűlöletével, akik némán és mogorván merültek el a józan kötelességteljesítésben. Azt az állást, amelyben Ön kénytelen most élni, semmivel sem terheli több konvenció, előítélet és tévedés, mint a többieket s ha akad is a szemlélődésnek nagyobb szabadságot engedő állás, olyan egyáltalán nincs, amely önmagában véve elég tágas és kényelmes volna és kapcsolatban állna azokkal a nagy valóságokkal, amelyek az igazi életet jelentik. Csak az egyes ember, a magányos állhat meg szinte tárgyként a mély törvények között és ha kilép a kelő reggelbe, vagy az eredménnyel zsúfolt estbe néz és érzi, hogy mi történik ott, akkor lehull róla minden társadalmi állás, mint a halottról a lepel, bár csupa élet veszi körül. Amit, kedves Kappus úr, most mint katonatisztnek kell tapasztalnia, hasonlóképpen érezte volna minden létező hivatásban, sőt még ha a különböző foglalkozásokon kívül egyedül a társasággal keresett volna könnyű és önálló érintkezést, ettől a szorongató érzéstől akkor sem mentesülhetne. – Mindenütt így van; de ez nem ok az aggodalomra vagy bánatra; ha semmi közösség sincsen az emberek és Ön között, próbáljon meg közelférkőzni azokhoz a dolgokhoz, amelyek nem hagyják el Önt. Itt vannak még az éjszakák, a fákon és országokon átfutó szelek; a tárgyak között s az állatoknál még csupa történés minden s ebben Ön is részt vehet, és olyanok még a gyermekek is, mint Ön volt gyermekkorában, oly szomorúak és boldogok, – s ha gyermekségére gondol, úgy ismét köztük él, a magányos gyermekek között és a felnőttek nem számítanak s méltóságuk értéktelen.

S ha komor és kínzó a gyermekkorára s a vele összefüggő egyszerűségre és csendre gondolnia, mert többé nem tud hinni Istenben, aki ott mindenütt előfordul, akkor kérdezze meg önmagát, kedves Kappus úr, hogy valóban elvesztette-e Istent? Nincs-e sokkal inkább úgy, hogy sohasem is volt a birtokában? Mert mikor lehetett volna? Azt hiszi, a gyermek képes megtartani őt, akit a férfiak is nehezen hordoznak s akinek súlya alatt meggörnyednek az aggastyánok? Azt hiszi, hogy aki valóban birtokolta őt, az elveszítheti, mint egy kis kavicsot, – vagy nem gondol arra, hogy akié ő volt, azt már csak ő veszítheti el? Ha azonban rájön, hogy gyermekségében nem volt jelen, ha úgy sejti, hogy Krisztust vágya csalta meg és Mohamedet félrevezette büszkesége s ha rémülten érzi, hogy most sincs; ebben az órában sem létezik, mikor róla beszélünk – mi jogosítja Önt arra, hogy annak, aki sohasem volt, hiányát érezze, mint valami elmúltnak és keresse, mintha elveszett volna?

Miért nem gondolja, hogy Ő az, aki jönni fog, aki öröktől fogva várható, ő az elkövetkezendő, végső gyümölcse egy fának, amelyen mi vagyunk a levelek? Mi tartja vissza attól, hogy Isten születését eljövendő időkbe vetítse ki és úgy élje életét, mint a hosszú terhesség történetének egy fájdalmas és szép napját? Hát nem látja, hogy minden, ami itt végbemegy, mindig csak újrakezdés és miért ne lehetne ez az Ő kezdete, mikor a kezdet önmagában mindig oly szép? Ha Ő a legtökéletesebb, nem kell-e értéktelenebbnek is lenni előtte, hogy kiválasztódhassék a bőségből és fölöslegből? Nem a legvégsőnek kell-e lennie, hogy mindent magába öleljen? És mi értelmünk lenne, ha Ő, aki után sóvárgunk, már lett volna?

Miként a méhek összegyűjtik a mézet, azonképp hordjuk mi is mindenből a legédesebbjét és építjük Őt. Ezt tesszük a kicsiny, sőt jelentéktelen dolgokkal is (ha szeretetből történnek), a munkával s utána a pihenéssel, hallgatással vagy apró, magányos örömmel , mindennel, amit egyedül cselekszünk, résztvevők és társak nélkül, Őt kezdjük el, Őt, akit éppoly kevéssé fogunk megérni, mint elődeink bennünket. És ezek a régmúltak mégis bennünk élnek, hajlamként, teherként sorsunkon, vagy mint csörgedező vér és mozdulat, amely az idő mélységeiből száll fel.

Van valami, ami elveheti Öntől ezt a reményt, hogy egykor így éljen Őbenne, a Legtávolabbiban, a Legvégsőben?

Ünnepelje a karácsonyt, kedves Kappus úr, azzal a békés érzéssel, hogy neki az Ön részéről talán éppen erre az életfélelemre van szüksége, hogy elindulhasson; az átmeneti állapot e néhány napja talán éppen az az idő, mikor Önben minden Őrajta munkál, mint ahogy Ön is egykor gyermekként szüntelen Őrajta dolgozott. Legyen béketűrő, ne méltatlankodjék és gondolja el, hogy a legkevesebb, amit tehetünk, ha nem nehezítjük meg jobban létrejöttét, mint a föld a tavaszét, ha az jönni akar.

S legyen vidám és vigasztalódott.

az Ön
Rainer Maria Rilke-je

Címkék:

Szavazatok száma: 0