Jelenlegi hely

Rainer Maria Rilke: Levelek egy fiatal költőhöz: 8. levél

Beküldte Ady - 2014. július 8.

Borgeby gård, Flädie, Svédország,
1904. aug. 12.

Szeretnék újból beszélgetni Önnel egy keveset, kedves Kappus úr, bár szinte semmi hasznosat sem mondhatok, semmit, ami segítene. Sok és nagy bánat érte Önt és el is múltak. Azt írja, hogy elmúlásuk is nehéz és lehangoló volt. De arra kérem, fontolja meg, nem úgy van-e inkább, hogy ezek a nagy szomorúságok áthatották Önt? Nem változott-e meg lelkében sok minden s nem lett-e Ön is más valahol, lényének valamelyik zugában, mialatt szomorú volt? Veszélyesek és rosszak csak azok a bánatok, amelyekkel az emberek előtt kérkedünk, hogy túlkiabáljuk őket; olyanok ezek , mint a felületesen és ostobán kezelt betegségek: csak lappanganak és kis idő múlva annál félelmesebben törnek ki; felgyülemlenek bensőnkben és élnek, de ez az élet át nem élt, elvetélt és elveszett élet, amelybe bele lehet halni. Ha képesek lennénk messzebbre látni, mint ameddig tudásunk ér és még egy kissé sejtésünk előbástyáin is túl, akkor talán nagyobb bizalommal hordoznánk el bánatainkat, mint az örömöt. Mert a bánat pillanataiban valami új, valami ismeretlen hatol belénk; érzékeink bátortalan elfogódottságban némulnak el, bensőnkben minden meghátrál, elcsendesül és az új erő, amelyet senki sem ismer, hallgatagon pihen a csendben.

Azt hiszem, szinte minden bánatunk a feszültség egy pillanata és csak mi érezzük bénítónak, mert nem halljuk már elidegenedett érzéseink életritmusát. Mert a belénkhatolt idegen érzéssel egyedül vagyunk; s mert egy percre minden meghittet és megszokottat elvett tőlünk és átmenet középpontjába helyezett, ahol nem állhatunk meg. Ezért is múlik el a szomorúság: az az új erő, amely megkeresett bennünket, belépett a szívünkbe, bement a legbelső kamrájába és többé ott sincsen már: a vérben van. És nem tapasztaljuk meg, hogy mi volt. Könnyen el lehetne hitetni velünk, hogy nem is történt semmi és mégis átalakultunk, mint ahogy megváltozik a ház, ha vendég lép be ajtaján. Nem tudjuk megmondani, ki az, aki jött, talán sohasem fogjuk tudni, de sok jel mutat arra, hogy a jövendő ilyen formában költözik belénk és bennünk alakul át, mielőtt megtörténik. S ezért olyan fontos magányosnak és figyelmesnek lennünk, amikor szomorkodunk: mert annak a látszólag eredménytelen és dermedt pillanatnak, amikor jövőnk találkozik velünk, sokkal több köze van az élethez, mint a másik hangos és véletlen időpontnak , amelyben mintegy kívülről történik meg velünk a jövő. Minél csöndesebbek, türelmesebbek és nyiltabbak vagyunk bánatunkban, annál mélyebben és zavartalanabbul hatol belénk az új, annál jobban magunkévá tehetjük, annál inkább a mi sorsunk lesz és ha egy későbbi napon "megtörténik" (azaz: belőlünk kiindulva másoknak is láthatóvá válik), akkor szívünk legmélyén rokonunk lesz és közelérezzük magunkhoz. És ez szükséges. Szükséges – és egyre inkább e felé tart majd fejlődésünk –, hogy semmi se történjék velünk, ami idegen, hanem csak az, ami régóta hozzánk tartozik. Oly sokféle mozgatóerőt kellett már átértékelnünk, majd csak felismerjük hát lassanként azt is, hogy amit mi sorsnak nevezünk, az emberből indul ki s nem kívülről hat reá. Csakhogy a legtöbben, amíg bennük élt sorsuk, nem szívták fel magukba, nem alakították át és így nem ismerhették fel azt, ami belőlük eredt; olyannyira idegen volt számukra, hogy zavart félelmükben azt hitték: éppen most kellett beléjük költöznie, mert esküdni mernének rá, hogy azelőtt semmi hasonlót sem találtak önmagukban. Mint ahogy az ember a nap mozgását sokáig tévesen ítélte meg úgy csalódik még mindig az eljövendő mozgására nézve. Kedves Kappus úr, – a jövő szilárdan áll, mi ellenben a véghetetlen térben mozgunk.

Hogyne lenne hát nehéz a dolgunk?

És ha ismét a magányosságról beszélünk, egyre világosabb lesz, hogy voltaképpen nincs mit választanunk, vagy elhagynunk. Egyedül vagyunk.

Csalhatjuk önmagunkat és tettethetjük, mintha nem így lenne. Ez minden. Sokkalta jobb tehát, ha beismerjük, hogy magunk vagyunk, sőt egyenesen ebből indulunk ki. Így persze, megeshetik az, hogy szédülünk, mert eltűnik előlünk minden biztos pont, amelyen meg szokott pihenni szemünk, nincs többé közelség és minden távoli végtelenül messze van. Ha valakit szobájából szinte minden előkészület és átmenet nélkül egy nagy hegység csúcsára állítanának, hasonlót érezhetne: páratlan bizonytalanságot, és a Névtelennek való kiszolgáltatottság csaknem megsemmisítené. Zuhanóban érezné magát vagy azt hinné, hogy kihajították az űrbe, vagy hogy ezer darabba robban szét: s micsoda hallatlan hazugságokat kellene koholnia, hogy utolérje és tisztázza érzékeinek állapotát. Aki magányossá válik, az előtt így változik meg minden távolság, minden mérték; sok ilyen változás hirtelen megy végbe s ekkor, mint a hegycsúcson álló emberben, szokatlan képzelgések és különös érzések keletkeznek és sokszor úgy látszik, hogy az elviselhetőség határán túlnőnek. De ezt is szükséges átélnünk. Létünket olyan messzemenően kell vállalnunk, amennyire csak lehet; mindennek, még a lehetetlennek is lehetségessé kell válnia benne. Alapjában véve ez az egyetlen bátorság, amely tőlünk elvárható: még a legkülönösebbnek, legcsodálatosabbnak, legérthetetlenebbnek is bátran a szemébe nézni. Véghetetlen károkat okozott az életnek, hogy az emberek ebben az értelemben gyávák voltak. Azok az élmények, amelyeket "jelenségek"-nek neveznek, az egész úgynevezett "szellemvilág", a halál és mindezek a velünk oly rokon dolgok a naponkénti elhárítás folytán annyira kiszorultak életünkből, hogy érzékszerveink, melyekkel fel tudtuk fogni őket, elkorcsosultak. Istenről nem is beszélve.

De az ismeretlentől való félelem nemcsak az egyes ember életét tette szegényebbé, hanem korlátozta az emberek egymáshoz való viszonyát is, mintha végtelen lehetőségek folyamágyából puszta partra emelte volna ki, ahol semmi sem történik. Mert nemcsak a lustaság teszi egyedül, hogy az emberi viszonyok olyan kimondhatatlanul egyhangúak és megújulás nélkül esetenként ismétlődnek, hanem a visszariadás is az új, beláthatatlan élménytől, amelyre nem érezzük magunkat elég erősnek. Aki azonban el van szánva mindenre, aki semmit sem zár ki az életéből, még a legtalányosabbat sem, az tudja csak kiaknázni létét és a másokhoz való kapcsolatát eleven valóságként élni át. Mert ha az egyesnek ezt a létét úgy képzeljük el, mint kisebb vagy nagyobb helységet, akkor kitűnik, hogy ennek a helységnek a legtöbb ember csak egy sarkát ismeri, egy ablakmélyedést vagy egy sávot belőle, amelyen fel s alá járkál. Így valamennyire biztonságban érzi magát. És mégis, – mennyivel emberibb az a veszélyes bizonytalanság, amely Poe történeteiben a foglyokat arra kényszeríti, hogy félelmes börtönük formáit kitapogassák és ne legyenek idegenek tartózkodási helyük kimondhatatlan rettegéseivel szemben. Mi azonban nem vagyunk rabok. Nem vesznek körül csapdák és hurkok és nincsen semmi, ami bennünket kínozzon, vagy aggasszon. Az életbe úgy helyeztettünk, mint a nekünk legmegfelelőbb elembe és ezenkívül a hozzá való évezredes illeszkedésünk által az élethez olyan hasonlókká váltunk; ha elcsöndesedünk, valami szerencsés mimikri segítségünkre van abban, hogy bennünket környezetünktől alig lehessen megkülönböztetni. Semmi okunk sincs rá, hogy világunkkal szemben bizalmatlanok legyünk, mert nem ellenünk irányul. Ha borzadályai vannak, azok a mi borzadályaink, ha szakadékai, azok is hozzánk tartoznak s ha vannak veszélyei is, meg kell próbálnunk szeretni őket. És ha életünket a szerint az elv szerint rendezzük be, amely azt tanácsolja, hogy mindig a nehézre igyekezzünk, akkor legmeghittebb és leghűbb barátunk lesz, ami most talán még nagyon idegennek látszik. Hogyan is feledkezhetnénk el azokról az ősi mítoszokról, amelyeket minden nemzet bölcsőjénél megtalálunk: a mítoszbeli sárkányokról, amelyek az utolsó pillanatban hercegnőkké változnak át; életünk sárkányai talán mind ilyen hercegnők és csak arra várnak, hogy egyszer szépnek és hősiesnek lássanak minket. Legmélyebb lényegében talán minden Rémület csak gyámoltalanság, amely tőlünk vár segítséget.

Ezért nem szabad megrémülnie, kedves Kappus úr, ha valami soha nem látott, nagy szomorúság merül fel Önben, ha kezein és tettein nyugtalanság fénye, vagy hős árnyéka suhan át. Gondoljon arra, hogy valami fontos történik, hogy az élet nem felejtkezett el Önről, a kezében tartja és nem engedi lezuhanni. Miért akarna életéből valami nyugtalanságot, fájdalmat vagy nehézséget kirekeszteni, amikor nem tudhatja, hogy az ilyen állapotok mivel járulnak az Ön alakításához? Miért űzeti magát azzal a kérdéssel, hogy honnan jön mindez, és hová igyekszik? Hiszen jól tudja, hogy ez csak átmeneti állapot és semmit sem kíván jobban, minthogy megváltozzék. Ha valamely életforma beteges, gondolja meg, hogy a szervezet a betegség eszközével szabadítja meg magát a belékerült idegen anyagtól; még segíteni is kell, hogy betegebb legyen, eljusson a teljes betegséghez és kitörjön, mert ez az ő előbbrejutása. Önben, kedves Kappus úr, most sok minden történik; türelmesnek kell lennie, mint a betegnek és óvatosnak, mint a lábadozónak, mert Ön talán mind a kettő. És még több: Ön az orvos is és ellenőriznie kell önmagát. De minden betegségben vannak napok, amikor az orvos nem tehet mást, csak vár. És amennyiben most a saját orvosa, Önnek is ezt kell tennie.

Ne nagyon figyelje önmagát. Ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket abból, ami történik Önnel; hagyja csak egyszerűen megtörténni.Különben könnyen odajut, hogy (erkölcsi értelemben vett) szemrehányással tekint múltjára, amely természetesen részes mindabban, ami most Önnel megesik. Gyermekkorának tévelygéseiből, kívánságaiból és vágyaiból azonban nem az működik Önben, amire emlékszik s amit elítél. Egy magányos és gyámolítatlan gyermekség rendkívüli körülményei oly nehezek, oly bonyolultak, annyiféle befolyásnak vannak kitéve s egyszersmind annyira kikapcsolódnak az igazi életösszefüggésekből, hogy amikor valami bűn lép fel benne, azt nem szabad minden további nélkül bűnnek neveznünk. Általában óvatosan kell bánnunk az elnevezésekkel, egy vétkes tettnek gyakran csak a neve az, ami tönkretesz egy életet s nem maga az a névtelen és személyes cselekvés, amit talán az az élet, mint határozott, saját szükségszerűségét, fáradság nélkül elviselhetett volna. És az erőpazarlás csak azért tűnik oly nagynak Ön előtt, mert túlbecsüli a győzelmet; nem az a nagy teljesítmény, amit Ön annak vél, bár érzését tekintve igaza van, – az a nagy, hogy valamit akkor már annak a csalásnak a helyére állíthatott, valami igazit és valódit. E nélkül győzelme csak morális reakció lett volna, távolabbi jelentőség nélkül, így azonban életének egy szakasza lett. Az Ön életének, kedves Kappus úr, amelyre oly sok jókívánsággal gondolok. Emlékszik rá, hogy mennyire vágyódott ez az élet gyermekségéből a nagyság felé? Én látom most, hogy a nagynál tovább, a még nagyobb felé vágyódik. És azért nem szűnik a nehézség, de ezért lesz állandó a növekedés is.

És ha valamit még el kell mondanom Önnek, az ez: ne higgye, hogy az, aki vigasztalni próbálja Önt, fáradság nélkül él az egyszerű és csöndes szavak között, amelyek néha jót tesznek Önnek. Az ő élete is sok törődéssel és szomorúsággal terhes és messze az Öné mögött marad. Ha azonban másképp lenne, sohasem találhatta volna meg azokat a szavakat.

Az Ön
Rainer Maria Rilke-je

Címkék:

Szavazatok száma: 0