Jelenlegi hely

Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának

Beküldte Ady - 2005. március 3.

Kettesben vagyunk, valami mérkőzést közvetít a tévé, az egész folyosó a képernyő előtt ül, üres a szobánk. Lázas, előzőleg megnéztem táblát az ágy lábán, láttam a lázgörbét, a pulzusszámot, a tegnapinál megint alacsonyabb tenziót, bár ne értenék minden orvosi jelzést. „Nemsokára itt hagy” - gondolom, s hirtelen rám tör a teljes iszonyata annak, ami elkövetkezik. Letérdepelek elé a kőre, mellé nem ülhetek: balján a fal, béna felén a deszka, csak térdelhetek előtte, s ráhajtom a sok intravénás injekciótól feketére bevérzett, mozdulatlan jobbjára a homlokomat. Elkezd ömleni a könnyem, nem érdekel, nem látja senki, ő meg alszik. Aludt valóban, és mégis felrezzen, ahogy sírni kezdek, pedig némán sírtam, nem hangosan: megérezte, s egyszer csak ott volt ép balja a hajamon. Felemeltem az arcomat. Akkor már napok óta a régi szemével nézett, amikor magánál volt, ha pillanatokra is; azzal ismerte fel Annát, az egyetlent, akit beengedtem hozzá, aki mindig oldani tudta lelke dermedtségét, némán, mosolygó szemmel elköszönt tőle: kőpillantását, akárcsak szája mozdulatlanságát, sikerült feloldaniuk az injekcióknak. A régi csupa értelem, csupa szeretet pillantás sugárzott rám megint, ép balját levette a fejemről, s jelezte, menjek hozzá még közelebb. Felálltam, lehajoltam, magához húzott, a mellére vonta az arcomat, megcsókolt. Az arca tüzes volt, orra, ajka jéghideg. Akkor szólalt meg, háromszor egymás után nagyon pontosan és nagyon hangosan azt mondta: „Ne! Ne! Ne!”

A három tiltószó kottázható volt. „Ne sírj, fáj hallanom!” - mondta az első. „Ne tarts vissza, eressz el!” - kért a második. És a harmadik! „Ne tűrd, hogy méltatlan roncsként is életben tartsanak!” Arcom a mellén, lehunytam a szemem, de tudom, ő mit lát az én fejemen át: nyálkaelszívó műszert, az oxigénpalackot, a vérnyomásmérőt, mindent, amiből elég volt, amit nem akar elviselni már, és azt is tudtam, hogy ez most a búcsú, és hogy nem hallom a hangját soha többé. Lélegzete hirtelen megváltozó ritmusa éreztette meg velem, ismét eszméletlen, csak erre a három szóra volt még ereje, mire ismét felegyenesedtem, már aludt. [...] Péntek volt, hat óra, hogy eljöttem a kórházból, otthon holtfáradtan beestem a fürdőszobába, letéptem a ruhát, beálltam a zuhany alá. Éppen szárítkoztam, mikor a telefon megszólalt, a frottír köntöst cibáltam fel vizes testemre, úgy léptem ki a hálószobába. Ezekben a napokban szinte minden beszélgetés, amit bárkivel folytattam, gyötrelem volt, egész mivoltom tiltakozni kezdett, nem szabad felvenni a kagylót, ne tegyem. A csengő nem békélt, csak álltam, néztem a telefont, nem nyúltam utána, míg csak világossá nem vált, hogy az, aki hív, nem fogja abbahagyni. Az volt a legiszonyúbb, hogy tulajdonképpen tudtam, ki keres, és mit fogok hallani, és azt is, hogy míg ki nem mondják, addig az a valami nincs, addig még minden úgy van, mint eddig. Összeszedtem magam, felvettem a kagylót. "Ambrózy doktor” - hallottam, aztán csend lett, hallgattunk pár másodpercig mind a ketten. Annyit kérdeztem: „Mikor?” „Most - felelte. – Szívödéma. Nem tartott tíz percig sem. Mire észrevette volna, már odaát volt. Szeretném, ha be tudna jönni holnap reggel.” „Köszönöm, hogy felhívott” – feleltem illedelmesen, aztán csak álltam, és akkor is szorítottam még a kagylót, amikor ő már letette. Sötét volt, kinéztem a kertbe, láttam, a szomszéd házakban bekapcsolták a televíziókat, körös-körül világosak voltak az ablakok.

Szavazatok száma: 94