Nagy lábast hoztak be, tele vízzel, s a szoba közepére állították. Horpadt pléhkanálban, a borszesz lángja fölött, apró ólomdarabkákat olvasztottak, azután kapukulcsot tartottak a víz fölé s a megolvadt ólmot óvatos mozdulattal – a kulcson át – a vízbe öntötték. Az ólom sistergett a vízben s rögtön megalvadt. A családfő feltűrte kabátujját s óvatos ujjakkal, mintha rákot halászna ki a fürdőkádból, kiemelte a lábasból a torz öntvényt.
Olyan a csend közöttünk,
mint feledt nyarak fái között a szél,
ahogy azok hajlongó koronákkal
egymáshoz közelítenek anélkül,
hogy egymást valaha elérnék…
Csak a pillanat záródik körénk,
a testem keresem
s a válladat érintem.
Próbálgatom, tényleg létezel-e,
pillantásommal követem
test-tájaid vonalait
s azon tűnődöm, hova vezesselek el,
kedvesem, kinek szeme messzire ragyog
s védtelen arcod szorítod enyémhez…
Van-e vajon hely valahol, ahol az élők
az élőkkel szót váltani tudnának,
mielőtt rájuk szakadna az éj
a fájdalom s a tűz emlékképeivel,
s mi elfeledt szavakkal és szárnyakkal
megyünk el talán egymás mellett;
van-e vajon hely valahol, hol az élők
az élőkkel szót váltani tudnának, kedvesem,
te, a te messzire fénylő szemeddel,
te, aki védtelen arcod szorítod az enyémhez.
Légy tenger, én a holdfény
fehér árboca leszek,
s az első este szerelme.
Gyöngédség leszek játékod homokjában,
fül emlékeid algái közt,
tenger,
kagyló, beszédre, csöndre,
madár, válaszul,
tenger,
első megadásod lélegzete,
első érintésed kék virága.
Légy tenger, én a holdfény
fehér árboca leszek,
és minden este szerelme.
Égő szád szomja leszek
és nagy vízcsepp,
tenger,
torok leszek fehér nyakadon,
rózsa válladon,
tenger,
seb leszek és kiáltás a sebedből
a csillagok magas tüzéhez.
S aztán
tenger leszek én, s te a fájdalom
fekete árboca,
s az utolsó este szerelme.
Fordította Lator László
A hely, ahol szerelmeket emésztek el,
az évek múlásával elhalványodik, kisimul,
átlátható lesz, mintha az elme emésztőgödre lenne,
sugárzik, valamivel mélyebb helyen fészkel
a képzeletnél. Valódi ajkak tusakodásánál
hoz-e nagyobb örömöt az emlékezés?
Testeket álmodok, amelyeket birtokoltam,
kezek villámcsapásaival. S mindazt mi utána,
a löketek, a nyögések és a susogások utánjait
álmodom, mikor magamra hagyottan
ennek az átlátható helynek a sugárzásában
heverek, ahová a vak sors, a szíveké, visszavetett
és végül is elutasítva itt hagyott.
Mennyi füzet hányféle jegyzete, a kéj társaival és
társnőivel a nagy fák alatt. „Aztán magadra
vagy utalva.” Nem így van, barátom. Vannak ajtók,
lépcsők, az utcákon még sokféle zene árad. „Az élet
meg marasztal” és ott van a mozik melege.
Fordította Nádas Péter
Agyagtól és gyeptől illatosak a fiam álmai,
tűztől és nádasoktól, forró vastól, felhők havától,
mezők szelében úsznak a lányom álmai,
hozzák fűzvirágok, bárányfelhők;
a te álmod mandula illatú,
meg nem gyújtott havanna illatú és ismeretlen vízé,
benne nyárfák és a dohány aromái;
ha alszol, vadalmafákat nevel a szoba,
szavanna füve leng és szantálfa füstje
s táguló folyam;
ha alszol: megjövök,
beúszom álmod vizeit, kiiszom álmod borát,
elrejtőzöm álmod erdeiben és egyre mélyebbre
csallak magammal.
A táj változásai,
a tenger álmos kiáltása az ágynak
melyről már felrebbent a szerelem –
a mozdulatlan tájak
akár a szélben a felhők púpjai,
hangok, a halál kaszája előtt,
emberek, csordák,
s a csönd testéből leomló sötét,
az örök hullám
sötét villogása
süt át a véren,
benned vándorolva
a vágy árnyékát látom az árnyékokban
s az égő hegyek nehéz sóhajait.
Ez a világ és benne én,
tükrök itt, tükrök ott,
nézek s ezer arcom visszanéz
s fordul, ha fordulok.
Én vagyok, amit az ezer arc
szétbontott s összekuszált:
a tartalom az én, az egy
s a forma milliárd.
Ezer évig értem dolgozott
a születésem előtt,
s most minden pillanatban én
teremtem újra őt.
És amire nézek, az vagyok:
fű és hajókazán
és vihar, ha fekete bikák
dübörögnek a menny piacán,
és Kína vagyok, ha eszembe jut
s pilóta a föld felett,
bennem robog a nagy Pacifik
és lassú gleccserek
fagynak szememben, tenyerem
fennsík és kősivatag
s belőlem ballagnak ki
a holdas országutak.
Minden vagyok, semmi se vagyok,
mese és változás:
fölnézek a holdra s az vagyok,
szemfényvesztő varázs,
varázsjáték, játszom veletek,
gazellák, őzikék,
valakit nagyon szeretek
és fáradok...
Ma még... Mert forog a tükör
és még érdekel ez a sok:
nézek s ezer arcom visszanéz
s fordul, ha fordulok...
Több mint két hónapja, hogy Andris
csak úgy ímmel-ámmal eszik,
hiába kérleljük, vagy rakjuk
eléje kedvenc étkeit.
– Egyél, fiacskám, hadd nőj nagyra,
szól nagyanyja s átöleli,
de Andris eltolja a tányért;
ha cukorkát hozunk neki,
a szomszédban elosztogatja.
A doktor azt mondja: konok,
de nem hiszi, hogy beteg volna.
Én azt látom, hogy lefogyott,
Zsuzsa elsápad, mikor ránéz.
Ma délben egy pohár vizet
ebédelt. Ekkor eldöntöttem:
nem nyugszom, míg végire nem
járok az ügynek. A szokottnál
is tovább játszottam vele,
majd vöröspecsenyézés közben
megkérdeztem, már est fele:
– Ugye, rossz dolgod van itt nálunk?
Nézem. Szeme csupa derű
és kristály. Nem érti a kérdést.
– Dehogy rossz, nevet. – Nagyszerű.
– Akkor mért nem eszel? csapok rá.
Felnéz reám. Megint nem ért.
De most ezegyszer elárulja
magát. – Hát nem tudod? Ezért.
Ezért? töprengek és derengni
kezd végre bennem, hogy mi van
a dologban. Csak óvatosan
pedzem. – Nem eszel, kisfiam.
Okos vagy. Jól van. Nem eszel, mert…
mert aki eszik, az… hogyan
is jár a gyermek, hogyha eszik?
– Megnő, mondja szomorúan.
Hát így vagyunk! És hátradőlök
a székemen. Elképzelem,
hogy Zsuzska s Andris így maradnak
meg kis házunkban énvelem,
hogy nem lesz soha múlt belőlünk,
s az idő sose veri szét
boldogságunkat, és fiammal
örökké vöröspecsenyét
játszom alkonykor. Andris közben
felmérte hallgatásomat
és elmosolyodik: – Nem értesz,
mert buta apucika vagy.
Ha ősz leszel, s öreg, s est közelít,
S tűz mellet bólongsz, vedd le könyvemet,
S olvass, lassan, s álmodd vissza szemed
puha tekintetét, s mély árnyait;
s hogy hányan szerették, az ifjúság
gyönyörét benned, hazug s hű szívek;
de egy férfi zarándok lelkedet
szerette, s romló arcod bánatát;
és suttogd el, búsongva, míg a rács
izzik, hogy szökött meg a szerelem,
s hogy vonta, túl az égi hegyeken,
arcára a csillagok fátyolát.
Friss hozzászólások