Jelenlegi hely

Albert Einstein: A közösség és az egyén

Beküldte Ady - 2012. szeptember 18.

Hogy az egyes ember mit ér a társadalomnak az elsõsorban attól függ, hogy érzései, gondolatai és tettei mennyire irányulnak a többi ember létének elõmozdítására. Az embereknek ilyen irányú beállítottsága szerint szoktuk õket jóknak vagy rosszaknak nevezni. Elsõ pillantásra úgy tûnik, mintha egy ember megítélésében elsõsorban szociális tulajdonságai volnának mérvadók.
Az ilyen felfogás mégis helytelen volna. Könnyen felismerhetõ, hogy mindazok az anyagi, szellemi és erkölcsi javak, amelyeket a társadalomtól kapunk, alkotó individuumok megszámlálhatatlan generációjától származnak. Hiszen az egyén találta fel egykor a tûz használatát, az egyén ismerte fel a növénytermelés módszereit, és az egyén alkotta meg a gõzgépet is. Csakis az individuum képes gondolkozni, és a társadalom részére új értékeket létrehozni, sõt azokat az új erkölcsi szabályokat is õ állapítja meg, amelyek szerint a közösség élete folyik. Alkotó, önállóan gondolkodó és ítélõ egyéniségek nélkül a társadalom fejlõdése éppen úgy elképzelhetetlen, mint az egyéniség fejlõdése a közösség tápláló talaja nélkül.

Az egészséges társadalom tehát éppen úgy összefügg az egyén önállóságával, mint azoknak bensõ szociális kapcsolatával. Joggal mondják tehát azt, hogy a görög-európai-amerikai kultúra általában, de különösen az európai középkor tespedtségét felváltó olasz reneszánsz kultúra remekei az egyén felszabadításának és relatív izolálásának következményei.
Most tekintsünk arra a korra, amelyben élünk. Hogyan áll ma a dolog a közösséggel és az egyéniséggel? A kulturált országok lakossága a régi idõkhöz hasonlítva hallatlanul sûrû: Európának ma körülbelül háromszor annyi a lakosa, mint száz évvel ezelõtt volt. De a vezetõ egyéniségek száma aránytalanul csökkent. A tömeg csak igen kevés embert ismer, mint nagy alkotóegyéniségeket ezt bizonyos mértékben a szervezés helyettesíti; különösen áll ez a technika terén, de nagymértékben vonatkozik a tudományokra is.
Nagyon érzékelhetõ az egyéniségek hiánya a mûvészetben. A festészet és a zene jelentõsen elsorvadt; visszhangjukat a népben elvesztették. A politikában nemcsak a vezetõ egyéniségek hiányoznak, hanem a polgár önállósága és jogérzéke is erõsen hanyatlott. A demokratikus, parlamentáris szervezet, amelynek elõfeltétele az önállóság, sok helyen megingott: diktatúrák keletkeztek és megtûrik ezeket, mert az egyéni méltóság és jog már nem elég életrevaló. Egy országban - újságok segítségével - két hét alatt a düh és felháborodás olyan állapotába lehet hozni az ítélõképtelen tömegeket, hogy az emberek hajlandókká válnak arra, hogy bizonyos érdekeltek érdemtelen céljaiért katonáknak öltözve öljenek, és magukat megölessék. Ennek megfelelõen nem hiányoznak a próféták, akik kultúránk közeli pusztulását jósolják. Én nem tartozom ezekhez a pesszimistákhoz; hiszek egy jobb jövõben. Ezt a bizalmat szeretném még röviden megindokolni.
Véleményem szerint a jelenlegi hanyatlás jelensége az, hogy a gazdálkodás és a technika fejlettsége az ember létküzdelmét nagyon kiélezte, úgy hogy az egyéniség szabad fejlõdése nagy károkat szenvedett.
A technika fejlõdése az egyéntõl mind kevesebb és kevesebb munkát követel a közösség szükségleteinek kielégítésére. A munka tervszerû elosztása mind követelõbb szükségességgé válik, és ez az elosztás az egyén anyagi biztonságához fog vezetni. Ez a biztonság azonban, valamint a szabadidõ és az egyénben felszabaduló erõ jótékonyan hat majd az egyéniség fejlõdésére. Így válhat egészségesebbé a társadalom, és mi hisszük, hogy az utókor történészei korunk szociális betegségi tüneteit, mint egy olyan magasabbra törõ emberiség gyermekbetegségét fogják feltüntetni, amelyet a kulturális folyamat túlságosan gyors tempója kényszerített rá.

Címkék:

Szavazatok száma: 424