Valamikor – két vagy három éve lehet már – gyorsvonaton robogtam egy nyári szürkületkor. Kihajoltam az ablakon s szinte beleszédültem a fekete, szénaillatos sötétségbe. Kezemben egy hosszú, finom cigaretta parázslott s lankadtan, tétlenül néztem, mint alszik el, szenesedik meg, feketül hozzá az alvó, mozdulatlan éjszakához. A kerekek süket dübörgésében egyszerre csak egy ezüstös trillát hallottam. A szürke mezők mélységében, valahol messze, messze egy tücsök dalolt magánosan, egyedül.
Akkor egyszerre elérzékenyültem a primitív hangszeren és szemeimbe könnyek csorogtak. Cigarettámat leejtettem az éjszakába. Oly fájó, édes és különös volt, hogy egy tücsök valahol messze dalba kezd, egy gyorsvonaton rohanó vándor meghallja és magával viszi az emlékét.
Aztán egészen elfelejtettem a tücsök nótáját. Két vagy három éve lehet már. Ma pedig itt ülök a lámpám árnya alatt és fűtött szobában, csikorgó télen újra hallom a tücsökdalt, az ezüstös, trillázó éneket, amely egyszer – valamikor – hozzám repült az éjszakában. Egyszerre nevetni és sírni szeretnék. Miért, miért kell újra ellágyulnom? Az ismeretlen mezőn azóta sokszor elszáradt és kivirult a fű, az ugart fölszántották, ezer és ezer fiatal tücsök kezdett új dalba s az én igénytelen énekesem még azon a nyáron meghalt. A vidék talán el is pusztult egészen, a gyorsvonatom mozdonyát, amely tovaröpített a dübörgő síneken, azóta piszkos kereskedésekben ócskavasként árulják, a gépész meghalt, a jelző-lámpa összetört, a kocsik inai meghibbantak és a vasút utasai szertezüllöttek, örökre eltűntek a szemem elől. A dal azonban él, a tücsök, ez az apró fűzfapoéta, ez a semmi, ez a ciripelő, zöld féreg egyre húzza lelkemben fájdalmas, vékony hegedűjét.
És dala most újra a vágy, az öröm, a fájdalom végtelenségét kelti föl bennem, mint akkor – két, vagy három éve – a nyári szürkületben.
forrás: gondolkodom.hu
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
Friss hozzászólások