Márai Sándor - A gyertyák csonkig égnek (részletek)

Neve így csengett a szobákon át. Mintha ezt mondták volna: érdekes, van valami más is a világban, mint az önzés, a szenvedély, mint a hiúság... s mert mindenütt ott volt ahol kellett, soha nem látták. S mert mindig jókedvű volt soha nem kérdezték hogyan lehet jókedvű, mikor elment a férfi akit szeretett, s meghalt a gyermek, akinek a teje készült.

Van más is, s homályosan tudták ezt. Van egyfajta testvériség, mely több, sűrűbb, mint az ikreké az anyaméhben. Az élet összekeverte napjaikat és éjjejiket. Tudtak egymás testéről és álmaikról.

Az ember egy életen át készül valamire.

A puszta látványától szédeült. Az ősz lengő, súlyos levegőjének terhétől alélt pusztaság látványától.Ahol már learattak, ahol óraszámra úttalan utakon haladt a kocsi, csak darvak húztak el az égbolton és ahol a kukoricaföldek oly megraboltan terültek el az út mentén, mint a háború után, mikor a sebesült táj utána hal az elvonuló hadnak.

Zömök és mégis sovány volt, mint a nagyon régi fajták gyermekei, kiknek testében a csontok uralkodnak a hús fölött. Lassúbb volt de nem lusta , tudatosan kimért ütemű. Ritkán nevetett. Hallgatag volt és figyelmes. Első pillanattól együtt éltek. mint az egysejtű ikrek az anyaméhben. Ehhez nem kellett barátságot kötni, mint az egykorú fiatalok szokták nevetséges és ünnepélyes szertartások között, fontoskodó szenvedélyességgel, ahogyan a vágy jelentkezik az emberek között öntudatlan és torz formában, mikor először akarja egy másik ember testét és lelkét elvenni a világtól, hogy az övé legyen, csak az övé. Ennyi a szerelem és a barátság értelme. Barátságuk oly komor és szótlan volt, mint minden nagy érzés, mely az életre szól. S mint minden nagy érzésben ebben is volt szemérem és bűntudat. Az emebr nem vehet el büntetlenül egy embert a többiektől. De tudták az is az első pillanattól, hogy ez a találkozás egész életre kötelez.

A nevelés, melyet vérében hozott magával hazulról, az erdőből, s Párizsból, az anyja idegeiből előírta, hogy az ember nem beszél soha arról, ami fáj, hanem szótlanul elviseli. Legokosabb egyáltalán nem beszélni. Így tanulta. De szeretet nélkül nem tudott élni. Ez is örökségbe kapta. Valaki kellett akit szeretni lehetett. Nini, vagy Konrád, s akkor nem volt láza, nem köhécselt, a sápadt sovány fiú arca megtelt rózsaszín lelkesedéssel és bizalommal.

Ez az emberi feladat. Egy napon el kell veszíteni akit szeretünk. Aki ezt nem bírja azért nem kár, mert nem egész ember.

Az ember mindig tudja az igazat, azt a másik igazságot, melyet a szerep, a jelmezek, az élet helyzetei eltakarnak.

A boldogság, az öntudatlanság, a létezés pillanata volt ez.

Ezek az idők elhozák nekik az első szerelmek hangulatát és mindazt, amit a szerelem jelent: a vágyódást a féltést és a meghasonlott magányosságot. De nők, szerep és világ mögött derengett egy érzés, mely mindennél erősebb volt. Ezt az érzést csak férfiak ismerik: barátság a neve.

...melyek egy emléket őriztek, egy óra egy pillanat értelmét, mintha addig csak léteztek volna a szövet a fa törvényei szerint de egy pillanat 41 év előtt megtöltötte eleven tartalommal a halott tárgyakat s ez a pillanat volt létezésük értelme. S most hogy élni kezdettek a szerkezet melyet felhúztak a tárgyak is emlékeztek erre.

Mert van egy párbaj az életben kardok nélkül, amelyre érdemes egészen felkészülni. Ez a legveszélyesebb. de egy napon eljön a pillanat. Ez a várakozás éltet. Természetesen ennek is van egy határideje, mint mindennek az életben.
Úgy látszik a döntő, igazi dolgokat tudja az ember. Telefon és rádió nélkül is.

Ez a szó: barátság pontosan annyit jelentett, mint: becsület. A barátság az az emberi kapcsolat, melynél nemesebb nincsen anyától szült elevenek között.

Az ember végül mindig egész életével felel a fontosabb kérdésekre. Nem számít mit mond közben, milyen szavakkal és érvekkel védekezik. A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: Ki vagy? Mit akartál igazán? Mit tudtál igazán? Mihez voltál hűséges és hűtlen? Mihez, vagy kihez voltál bátor, vagy gyáva? Ezek a kérdések és az ember felel ahogy tud: őszintén, vagy hazugon. De ez nem fontos. A fontos, hogy a végén egész életével felel.

Abban a csodállatos kötöttségben áll eléd mozdulatlanul, ahogy csak a végzet előtt hőköl meg az ember. Tehetetlenül, mert tudja, hogy a végzet nem véletlen és nem baleset, hanem kiszámíthatatlan és nehezen érthető összefüggések egyik természetes következése.

Minden emeberi kapcsolat alján van valamilyen tapintható anyag, s hiába minden érvelés, ügyeskedés, ez a valóság nem változik.

Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert súlythat. Vágy másnak lenni, aki és ami vagyunk. Ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másképp elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek, vagy olyanok vagyunk. S tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dícséretet, nem tűznek a mellünkre érdemrendet, mikor tudjujk és elviseljük, hogy hiúk, vagy önzők és kopaszok és hasasok vagyunk. Nem, tudni kell hogy semmiért nem kapunk jutalmat sem dícséretet. El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalat és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes viszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget. S ami a legnehezebb minden emebri feladat között: el kell viselni egy másik ember jellembeli, vagy észbeli kiválóságát.

Volt egy idő életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tűrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. Ilyenkor mindenki elédsiet, mintha te lennél a hódító, aki ünnepelni kell borral, lányokkal és virágfüzérrel. S csakugyan, abban az évtizedben, mikor elvégeztük az iskolát Bécsben, s aztán a csapatnál éltünk egy pillanatra sem hagyott el a biztonság tudata. Az érzés, hogy titkos láthatatlan szerencsegyűrűt húztak ujjamra az istenek. Nem történhet komoly bajom, szeretet és bizalom vesz körül. Ez a legtöbb, amit ember az élettől kaphat. Ez a legnagyobb kegyelem. Aki elbízza ilyenkor magát nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsájt meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak.

Csak a részletesből érthetjük meg a lényegest. Minden részletet ismerni kell, mert nem tudhatjuk melyik fontos. Mikor világít egy szó a dolgok mögé. Rendet kell tartani mindenben.

Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok. Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa. Idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég okos és erős ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.

S azt mondja: másféle ember vagy. Nem értem ez ta szót, nem tudom még mi ez a másféleség. Sok idő és sok magányos óra tanít meg rá, hogy örökké erről van szó. Férfi és nő, barátok, világi kapcsolatok, minden ezen múlik, ezen a másféleségen, mely két pártra szakítja az emebriséget. Néha már azt hiszem csak ez a két párt van a világon , s mindenféle változata ennek a másféleségnek. Az osztálykülönbségek, a világnézeti, hatalmi árnyalatok. Mindez csak e másféleségből következik. S mint ahogy csak az egyféle vércsoportból tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanatában segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokona vérképlete úgy a lélek is csak akkor tud segíteni egy másik léleknek, ha nem másféle. Ha szemlélete meggyőződésnél is titkosabb valósága hasonló.

Mert mindig a másfélét szeretjük, őt keressük az élet minden helyzetében és változatában. Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két egyféle emebr találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot. Talán mert a világ teremtéséhez az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely az örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik. Váltóáram tudod. Ahová nézel ez a pozitív és negatív erőcsere. Mennyi kétségbeesés és vak reménykedés van e kétféleség között.

S mindent elérhetsz az életben. Mindent legyőzhetsz magad körül és a világban. Mindent neked adhat az élet, s te mindent elvehetsz a élettől. Csak egy ember ízlését, hajlamát, életütemét nem tudod megváltoztatni. Azt a másféleséget, mely teljesen jellemez egy embert, aki fontos számodra. Akihez közöd van. Az emberi jellem törvényei ellen nem tehetsz semmit. Soha.

A végén miden olyan egyszerű lesz. Minden ami volt, s ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden. Minden ami tény volt. Amitől úgy égett szívünk. Amit azt hittük nem lehet elviselni. Belehalunk vagy megölünk valakit.

Van valami ami rosszabb, mint a halál és a szenvedés: az, hogy az ember elveszíti önbecsülését. Van valami, ami úgy tud fájni, égni, sebezni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést...ha egy ember, vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Hiúság. S mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet. Ezért egyezünk bele mindenféle megoldásba: az aljas, a gyáva megoldásba is. Nem gyávaság ez, nem: az életösztön utolsó védekezése.

A sors megérintett bennünket és betelt fölöttünk. S viseltük ezt a sorsot.

Vannak kész szavak, melyekkel lélektelenül és gépiesen meghatároz az emebr bizonyos helyzeteket.

Az idő tisztítótüze kiszívott az emlékekből minden haragot.

Túlélni valakit, akihez olyan közünk volt, hogy ölni is tudtunk volna érte; túlélni valakit, akihez olyan közünk volt, hogy majdnem belehaltunk: ez egyike az élet titokzatos és minősíthetetlen bűntényeinek. A törvénykönyvek nem ismerik ezt a bűnt.

A végén nem számít semmi ami a világban van, csak ami a szívünkben marad.

Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, mint az a szenvedély? Mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és tetsünket, s aztán örökké ég a halálig? AKármi történik is közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély? S talán nem is szól személynek, csak a vágynak? Vagy mégis személynek szól? Örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély, amely hozzá kötöz?

Mint minden emberi csók ez is felelet a maga torz és gyöngéd módján egy kérdésre, melyet szavakkal nem lehet kimondani.