Mark Strand: A bolygónkról

Innen írok, ahol még sosem jártál,
Ahol a vonat nem áll meg, gépek sem
Szállnak le, innen Nyugatról,

Ahol a házakat súlyos hótorlaszok veszik körbe,
És a szél beleüvölt a Hold üres arcába.
Ahol az emberek egyszerűek, és a divatok,

Ha befutnak is, csak késve, elnyomást
És szomorúságot hozva magukkal.
Itt este hétkor egy percre minden felragyog,

Aztán elsötétül, és a csillagok ravatalozójába átsiklik,
Álmában mindenki angyalszárnyakon lebeg
Megszokások édes illatában,

Hogy hétköznapi teendőit hátrahagyva
Átadja magát az eljövendő élvezeteknek.
A napok, mint fotóalbumból kitépett lapok,

Véget nem érő családi grillezések,
Ahol a mennyei kórus hangját az alkalomhoz igazítja,
És mindenki döbbenten mered a tágasságba.

II

A katonák elmentek, és most az asszonyok is indulnak.
A kutyák a holdat ugatják, és a hold menekül a felhőkön át.
Nem tudom, valaha utolérem-e őket.

A fénylő arcokra gondolok, a barátok szigorú vonásaira,
És biztosan tudom, nem vagyok közülük való.
Volt, mikor megérintett az igazság sápadt fénye,

És halálos lépéseim olyannak tűntek,
Mint mikor nyári szellőn a zápor illatos zenéje csap át,
De ez még azelőtt volt, hogy a rendőr,

épp szolgálatban, leállított és elmondta,
Hogy mostantól magamnak kell megtalálnom a boldogságot,
Kivájni a levegőből, a jövőmből lepárolni.
És nem is voltak felőle illúzióim,

Hogy egy sötét fátyol borítja majd vesződéseimet.
Lépteim zaját dobpergés kíséri a hosszú folyosókon.
„Hallgasson ide” mondta a rendőr “Reggel

Vessen egy pillantást a völgyre. Figyelje, az árnyak
És a felhők hogyan foszlanak szét, nézzen a jég alá,
A természet fagyott múzeumába: minden
Milyen pontosan a helyére illik.

III

Most búcsúztam el egy baráttól,
És a learatott kukoricaföldeket nézem.
Égetik a tarlót, és a füst

Fátyolként lebeg a nap üres arca előtt.
Oldalt nyárfák sora, és amott
Valaki egy traktort vezet.

Abban a kis fehér házban lakik?
Valaki magnóról madárcsicsergést hallgat.
Valaki elaludt egy tehervagonnyi fehérrépán.

Az évszak nyújtotta lehetőségekre gondolok.
Ó, a fehér-a-fehéren édes sűrűsége!
Ó, eltévedt hópehely az áprilisi ég előcsarnokában!

A bánaton túl – az üres éttermek,
A kihalt utcák, ahogy az aprócska lámpák
Bevilágítják a várost – csak a jég és a hó

Sávjait látom, a fenyők vigyázzállását, a fagyos holdat.

IV

„Bárcsak kiléphetnék a szívem ajtaján,
A hatalmas ég alá.” Bárcsak átléphetnék
A túloldalra, hogy része lehessek mindannak,

Ami körülvesz. Ott szeretnék állni
A hangtalan tárgyak magányában, az odaverődő szél
Társaságában súlytalanul, névtelenül.

De nem sokáig, hiszen levert volnék
A dolgok nélkül, melyeket a szívemben hordok,
És biztos egyből visszatérnék. Ó, az öreg szív,

Melyben elszenderülök, és egyre mélyebben alszom,
Gyászom egyre súlyosabb, ahol a levelek lehullanak,
Az utcák hosszúak, az éjjel

Sötét, és az ég hatalmas, igen, az öreg szív,
Mely folyton arról suttog, ami nem mehet tovább,
A táncról, mindig a legbensőbb táncról.

V

Megyek, és kiülök a tetőre, hátha
Egy lény egy távoli bolygóról észre vesz,
És így szól: “Van élet a földön, ez biztos, hogy az,

Látjátok azt a földlakót az otthona tetején,
Alatta megszámlálhatatlan javai,
Nevezzük el a bolygónkról!” Hú!

Fordította Závada Péter