Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.
Elküldelek s követlek; újra elhagy
kalóz kedvem s hiányod visszaszív.
Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma
vonások, gyors madárban röpte célja,
kút mélyén tiszta víz.
Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,
vágyad tündér játékát őrizem meg,
szemedből a tekintet,
bőröd meleg színéből, szád izéből,
ölelésedből, csípőd halk ívéből
újrateremtelek
Minden igény, ha ellenzői vannak, árt a hitelnek. A vetélytárs rögtön rágalmakat szór rád, hogy kisebbítsen. Csak kevesen harcolnak nemesen; a vetélkedés leleplezi a fogyatkozásokat, amelyeket az elnézés eltakart. Legtöbben nagy tekintélynek örvendenek, míg nincs vetélytársuk. A verseny láza felébreszti, vagy feltámasztja a holt gyalázatot, kiássa a földből a régi és a meg régebbi csúnyaságokat. A vetélkedés a másik fél gyöngéinek dobraverésével kezdődik, és azt rángatja elő amit tud és nem amit szabad. S noha olykor, sőt legtöbbször a személyeskedés nem hasznos fegyver, az ellenfél megszerzi magának a bosszú alantas kielégülését, és úgy folytatja, hogy dicstelen dolgokról veri le a feledés porát. A jóindulat mindig békés, és a jó hír mindig jóindulatú.
Egy hervadt ibolyacsokorból
Tavaszi illat száll felénk,
Egy régi név áttör sugárzón
A mult sötét, bús éjjelén.
Lapozzon majd bízón e könyvbe,
Ha tán szemébe könny tolult
S majd meglátja, fel fog támadni
Az ifjuság s a drága mult…
…A feltámadt multból kisarjad
A hit, mit rég’ elföldelénk,
Egy tán rég’ elhalványult sorból
Tavaszi illat száll felénk!…
Nélkülem múlsz el, életem.
Szaladsz,
S én csak várom, hogy lépést tegyek.
Máshol viselsz hadat,
Cserbenhagysz ezáltal.
Sosem követtelek.
Nem igazodom el ajánlataidon.
Azt a keveset, amit kívánok, soha meg nem hozod.
E hiány miatt vágyom annyira.
Annyi sokra, már-már végtelenre…
E kevés miatt, ami hiányzik, amit soha meg nem hozol.
Mi az erény? Ha egy ember jót tesz felebarátjával.
Nevezhetek-e erénynek mást, mint ami a javamra szolgált? Én ínségben élek, te bőkezű vagy; veszélybe kerülök, te a segítségemre sietsz; félrevezetnek, és te fölvilágosítasz az igazságról; senki sem törődik velem, de te megvigasztalsz; tudatlan vagyok, s te beavatsz a tudás szentélyébe – persze hogy erényesnek foglak nevezni.
De mit kezdjünk a főerényekkel, vagyis az isteni erényekkel?
Némelyik alighanem ott marad az iskolák falai és a könyvek lapjai közt.
Mert mit érdekel engem, hogy mértékletes vagy e-?
A mértékletesség egészségügyi rendszabály; ha követed és jobban érzed magad tőle, a magam részéről szerencsét kívánok hozzá.
Hiszel és reménykedsz, ehhez még melegebben kívánok szerencsét, hiszen így részed lesz az örök üdvösségben.
Isteni erényeid égi adományok; főerényeid pedig kiváló tulajdonságok, amelyek a segítségedre vannak az élet mindennapjaiban – de felebarátaid szempontjából egyik sem számít valódi erénynek.
Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, sima bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatosan, hogy minden fűszál
lágy leple alatt egyenesen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyű, sima, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
Aki nem látja a világ hívságos voltát, maga is roppant hiú teremtés. Ezért ki ne látná, kivéve a fiatalokat, akik belemerülnek a hírnév, a szórakozások hajszolásába, a jövő tervezésébe?
De fosszuk csak meg őket szórakozásuktól, azt fogjuk látni, hogy megemészti őket az unalom; ilyenkor ők is érzik semmi voltukat, még ha fel nem ismerik is: mert bizony boldogtalan sors, hogy azonnal elviselhetetlen szomorúság hatalmasodik el rajtunk, mihelyt kénytelenek vagyunk önmagunkba tekinteni, és nincs, ami elterelné magunkról a figyelmünket.
Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
hogy sírnak a szobámban nesztelen;
sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
bús lelküket kitárják meztelen.
Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:
ki járna a sötétben eleven?
De én, szobáknak baglya, nézem őket,
örülve, hogy van, aki sír velem.
„Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd:
ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek,
hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között.
Ne azt nézd, hogy mijük nincsen hanem mijük van:
mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik.
Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud; tanulj meg mindenkitől tanulni.”
Egy éjszakai esőről ír Zola, a Földben, egy esőről, ami rettenetesen forró és száraz nyáréjszaka után boldog és termékenyítő dühvel szakad rá a francia szőlőkre s gőzölni és érni és illatozni kezd hűvös érintése nyomán a földben erjedő mámor ez a néhány oldal Zola egész művében az a pillanat, mikor a prózaíró költő volt, s e néhány sor nehéz illata száll föl a domb oldalán, ahonnan ellátni Tokaj és Patak felé.
Friss hozzászólások