William Shakespeare: XCIV. szonett
Ki nem árt, bár van benne rá erő,
Ki nem teszi, mit legjobban mutat,
Ki mást megindít, s maga, mint a kő,
Kísérhetetlen és lassú marad,
Méltán örökli az az Ég kegyét
S a föld kincseit joggal rendezi,
Arcán hordja a gazda s úr jegyét,
S a többi mind csak kasznára neki.
A nyár virágát szereti a nyár,
Bár csak magáért van, ha él, ha hal,
De érje csak fertőzés és ragály,
Szebb lesz nála a legrosszabb paraj:
Édes mézet ecetté ront a kontár;
Rothadt liliom büdösebb a gyomnál.
Friss hozzászólások