Kedves mindenki!
Jó régen írtam már a barátság portálra, még anno, mikor a régi portálmotor (micsoda szakszavakat táplált belém mélyen tisztelt főszerkesztő úr:) ) működtette a rendszert. Ez most egy meglepetés, magam számára is, hirtelen ötlettől vezérelve, Gondolom, sokan örülnek most ennek, de Áron mindenek felett:) Talán az Emi vagy a birs név ismerősebb lehet, mint az új.
Szerdán volt a születésnapom. A huszonnyolcadik. Munkatársaim meg is leptek tortával, csokival. Szüleim sállal, pulóverrel, borral, vacsorával. Én is megleptem magamat még előző héten. Na most az van, hogy a munkahelyen letiltották a gmail-t, amin én a levelezéseimet intéztem. Megindokolták, hogy google letiltotta a munkahelyi szervert, mert sok kérést küldött neki...meg hogy vírusveszély. Ilyen hülyeségek. Na mind1, vettem mobilinternetet és most a laptoppal tudok bent netezni teljes joggal. Végülis megtehetem.
Óh mennyit öltöztettem díszbe szívemet,
és mennyit vártalak...!
Szépeket gondoltam felőled;
egész lényed belengte enyémet.
Ébredtem, s eszembe jutottál.
Jártamban-keltemben a szívemben voltál.
Ha tudnád, ha tudnád, hogy milyen szép voltál!
Messze jársz már,
de nem messzebb, mint mindig.
Én pedig közel, hozzád,
ki te-vagy, bennem-vagy, s nem-te-vagy.
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a múlt.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem-kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista!
„Félálomban szakadékos, vad tájat látott maga előtt… (…) A tájnak baljóslatú és veszendő hangulata volt, és veszendő volt az a kis figura is, az utas, aki botjára támaszkodva ment át a tájon, feje fölött a hold világa. Tudta, hogy az utas nagyon régóta megy egyre elhagyatottabb tájakon, izgatott fák és stilizált romok alatt, viharok és farkasok rettegtetik, és talán nincs más senki sem, aki olyan éjszakában vándorolna és olyan egyedül.”
Neve így csengett a szobákon át. Mintha ezt mondták volna: érdekes, van valami más is a világban, mint az önzés, a szenvedély, mint a hiúság... s mert mindenütt ott volt ahol kellett, soha nem látták. S mert mindig jókedvű volt soha nem kérdezték hogyan lehet jókedvű, mikor elment a férfi akit szeretett, s meghalt a gyermek, akinek a teje készült.
Van más is, s homályosan tudták ezt. Van egyfajta testvériség, mely több, sűrűbb, mint az ikreké az anyaméhben. Az élet összekeverte napjaikat és éjjejiket. Tudtak egymás testéről és álmaikról.
Az ember egy életen át hallgat arról, ami a legfontosabb volt. Néha belehal e hallgatásba, de néha módja van elmondani. S ilyenkor nem lehet, nem szabad tovább hallgatni. S azt hiszem az e fajta hallgatás lehetett az eredendő bűn is amiről a Biblia beszél. Van valamilyen őshazugság az életben. Sokáig tart, míg észreveszei az ember.
Tehetség, szándék: mindez kevés. Most már tudom hogy kevés. Az alkotáshoz kell még valami más is. Valamiylen különös erő, vagy fegyelem, vagy a kettő együtt. S azt hiszem ez az amit általában jellemnek neveznek.
Sok múlik a nőkön is - gondolta ilyenkor dünnyögve, tartózkodó elismeréssel a hajós. Ritka volt a nő, aki helyén állott az életben. S nemcsak az almáriumok fiókjaiban, hanem a ház lakóinak lelkében is tisztaságot és rendet tudott tartani. Az ilyen házba csak belépett az ember, s már úgy érezte, minden a helyén van. A kamra éppen olyan tömött volt jóízű és hasznos holmival, mint a háziak lelke. A béke és a türelem illata úgy úszott a szobában, mint tavasszal a hasas zöld üvegvázában elviruló kerti virágok szaga.
Friss hozzászólások