Akkor ma estére még egy poszt - mostanság sokat hallgatom a soproni illetőségű Dalriada együttest (tőlük már idéztem dalszöveget), legfőképpen azért, mert legutóbbi albumukon Arany János balladáit zenésítették meg a Fajkusz banda népzenészekből álló csoporttal együttműködve, nem is akármilyen színvonalon.
Valamikor régen szerettem írogatni, lehet most is elő tudom csalogatni a bennem valahol mélyen meglapuló firkászt (és most itt nem az újságírásra gondolok), mert érdekes élményben volt részem tegnap.
A zord tél után a hivatalos tavasz égzengéssel, záporesővel érkezett. És menetrendszerű akkurátussal megérkeztek San Diegóba a fecskék. A megfigyelők jelentik, mintegy 2500 fecske telepedett San Bernardo környékére - mint minden évben, most is szállást vettek egy kolostor árkádjai alatt, és nekiláttak iszapból és sárból fészket építeni. Tízezer mérföld távolból, Argentínából jöttek, és minden évben pontosan a hivatalos tavasz napján érkeznek. Ebben - mint a heringek vándorlásában - van valami hátborzongató.
Szegény asszony, volt neki hét fia
Járt nap-nap után napszámba.
Egy nap nem kapott már más egyebet,
Egyetlen csupor sebes tejet.
Lelkére kötötte a hét fiúnak,
Minden ételük e kis tej.
Nem szabad hozzája nyúlni, elébb
Szaporítni kell liszttel.
Asszony este jő, és csepp tej se volt,
Mérgében mondá fiúknak:
Most, ha megettétek mind a tejet,
Heten hét hollóvá váljatok!
Búsula az asszony, hogy tudta ő
Édes vérit így átkozni?
Repül a hét holló, vissza se jő,
Gyermek nélkül kellett maradni.
Itt kékül meg a kezed
s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.
Nincs másik idő, mely befogadna,
másik ország, mely nevet adna:
ideköt
idegszálaival a szél,
pamutszálaival a köd
s a végső türelem is ideötvöz.
Elsüllyedt szekértengelyek
forgatják ezt a földet
tavaszba,
nyárba.
A szőlőkarókkal kivert hegy:
Szent István ittmaradt koronája.
Hallgasd,
a tolongó űri zaj:
csikónyerítés, patadobaj.
S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.
Ezer esztendő törik szét velük:
Hunyadi László nyakszirtje, válla –
Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé,
vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé
földed nyomorúsága.
Mint húsban vándorló szilánkot,
hordod magadban romjait;
s ha már sebesülésed ideköt,
ideköt gyógyulásod is.
Feküdj bele a sárba,
borona-rücskös tüske-ágyba,
nevess vagy vicsorogj –
Ölelni másutt is ölelhetsz,
de ölni csak itt maradt jogod.
Friss hozzászólások