A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.
Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.
Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
Megtérnek a tengertől, a hegyek közül, az idegen, nagy városokból, ahol minden olyan különös, a reggeli teához sült szalonnát adnak, s az emberek nem veszik le kalapjukat, ha belépnek egy üzletbe, s a hölgyeknek nem csókolnak kezet: megtérnek a világból, lelkesen és hadarva adnak elő, két kézzel csomagolnak ki kagylót, melyben a tenger zúg, egy nő szemének emlékét, amint Velencében a vaporetto fedélzetén visszanézett, újfajta ruhafogast, amilyet nálunk nem ismernek. Lelkendeznek, aztán sóhajtanak, leülnek a félig kicsomagolt málhák között, kifulladtan, fáradtan, tehetetlenül. Egy pillanatig ülnek így, révedező pillantással, emlékektől csillogó szemmel, önfeledt mosollyal. Nem hallják, mikor ebédhez hívják őket. A padlón papucs hever s a Dávid-szobor apró gipszmása s egy villamosjegy Párizsból. „Igen, jövök már”, kiáltják az ebédlő felé. E pillanatban elkomolyodnak.
De ez a komolyság, az első kanál levessel már el is múlik. Milyen szép a lakás! Persze, kitakarították, amíg ők oda voltak. Milyen szép az otthon, s Párizsban láttak egy négert, ott ült a sugárúton egy kávéház előtt, fehér nyári ruhában, girardikalapban, s arra a fűszeresre hasonlított, akinek régen, régen, harminc év előtt üzlete volt Kalocsán. Még szeptember előtt kifestik a lakást, mondják, s a kályhákat is át kell állítani. De Velencében, a dózsék palotájában, nem volt fürdőszoba; ki hinné?... Végre, igazi étel, mondják teli szájjal és csillogó szemekkel; egész úton nem kaptak egy falat rozskenyeret! De aztán eszükre jut a pillanat, mikor Hampsteadban, egy kis fennsík domborulatáról lenéztek Londonra, s egyszerre hallgattak, mert éppen este volt, s London oly nagy volt és olyan vidékies, s végképp nem értették. Aztán lefeküsznek a díványra, belélegzik az ismerős szoba változatlan illatát, még akarnak mondani valamit, Elíz csomagolja ki a pipereszereket is, mert félős, hogy kiömlött a kölnivíz. Firenzében rossz volt az ágy, még akarnak valamit. De akkor már alszanak.
Vesd el mind a hiábavalóságokat, ha okos vagy, sőt hogy okos légy, és nagy iramban, teljes erővel törekedj a helyes gondolkodásmódra. Ha valami feltartóztatna, vagy vergődj át rajta, vagy vágd ketté. "Családi vagyonom késleltet - mondod -, úgy akarom elrendezni, hogy elég legyen, ha semmit sem csinálok, nehogy terhemre legyen a szegénység, vagy én legyek a más terhére." Mikor ezt mondod, úgy látszik, nem ismered annak a jónak erejét és hatalmát, amelyre gondolsz. S ugyan átlátod a leglényegesebb dolgot: mennyit használ a filozófia, a részleteket azonban még nem elég finoman különbözteted meg, s még azt sem tudod, mennyire segít bennünket mindenben, "miképpen a legfőbb ügyben is segítségünkre jön, s a legcsekélyebbekig is leereszkedik" - hogy Cicero szavával éljek. Higgy nekem, folyamodj hozzá tanácsért, majd rábeszél, ne ülj le a számvető tábla mellé.
Friss hozzászólások