május 2014

Róma, 1903. december 23.

Kedves Kappus uram,

nem szabad köszöntésemet nélkülöznie, midőn karácsony közeleg és Ön talán az ünnep idején nehezebben viseli egyedüllétét, mint máskor. De ha észreveszi, hogy ez a magány nagy, örüljön neki; mert (így kérdje önmagát) mi lenne a magány nagyság nélkül? Csak egyféle magányosság van s az nagy és nem könnyű elviselnünk: csaknem mindenkinek vannak olyan órái, amikor szívesen elcserélné akármivel, bármilyen közönséges és olcsó közösséggel, a legközelebbivel, a legméltatlanabbal való megegyezés látszatával is...De talán éppen az ilyen órákban növekedik a magány; mert az ő növése is fájdalmas, mint a fiúké és szomorú, mint a sarjadó tavaszok. Ám ez ne tévessze meg Önt. Mégis csak erre van szükség: egyedüllétre, nagy benső magányra. Hogy magunkba mélyedjünk és órák hosszat senkivel se találkozzunk, ezt kell elérnünk. Egyedül lenni, mint ahogy gyermekkorunkban magunk voltunk, mikor a felnőttek közöttünk járkáltak, összefonódva nagy és fontosnak látszó dolgokkal s ők maguk is oly serénynek tűntek, mivel tetteikből semmit sem értettünk. S ha egy nap belátjuk, hogy foglalkozásuk szegényes, hivatásuk megmerevedett és nem függ össze többé az élettel, miért ne nézzünk rájuk továbbra is gyermekként, mint valami idegenre saját világunk mélységéből, saját magányunk tág teréből, amely maga is munka, rang és hivatás?