Borgeby gård, Flädie, Svédország,
1904. aug. 12.
Szeretnék újból beszélgetni Önnel egy keveset, kedves Kappus úr, bár szinte semmi hasznosat sem mondhatok, semmit, ami segítene. Sok és nagy bánat érte Önt és el is múltak. Azt írja, hogy elmúlásuk is nehéz és lehangoló volt. De arra kérem, fontolja meg, nem úgy van-e inkább, hogy ezek a nagy szomorúságok áthatották Önt? Nem változott-e meg lelkében sok minden s nem lett-e Ön is más valahol, lényének valamelyik zugában, mialatt szomorú volt? Veszélyesek és rosszak csak azok a bánatok, amelyekkel az emberek előtt kérkedünk, hogy túlkiabáljuk őket; olyanok ezek , mint a felületesen és ostobán kezelt betegségek: csak lappanganak és kis idő múlva annál félelmesebben törnek ki; felgyülemlenek bensőnkben és élnek, de ez az élet át nem élt, elvetélt és elveszett élet, amelybe bele lehet halni. Ha képesek lennénk messzebbre látni, mint ameddig tudásunk ér és még egy kissé sejtésünk előbástyáin is túl, akkor talán nagyobb bizalommal hordoznánk el bánatainkat, mint az örömöt. Mert a bánat pillanataiban valami új, valami ismeretlen hatol belénk; érzékeink bátortalan elfogódottságban némulnak el, bensőnkben minden meghátrál, elcsendesül és az új erő, amelyet senki sem ismer, hallgatagon pihen a csendben.
Friss hozzászólások