Velence

Velence mindenki szamara az orokke elmulasztott naszut, azok szamara is, akik ott jartak naszuton. Igen, gondoljak egy eleten at, pontosan igy kellett volna: Velenceben, a Danieliben, a galambokkal, a gondolasokkal, a megfelelo novel. Mindenki igy erzi: tiz ev multan meg azok is, akik a megfelelo novel voltak ott...

Velence orzi a gondolakat. Az ember megerkezik es a gondola elviszi abba a valoszinutlen suru es nemes igezetbe, ami Velence. Aztan elmegy ay ember Velecebol, s gondola kozombosen uszik az utassal az apro hidak alatt, az orokkevalosag arnyekaban oly nesztelenul mintha nem is a lagunak vizeben, hanem a szazadokban uszna. Igy kellene elmenni az eletbol is, abbol a valoszinutlen suru es nemes igezetbol ami a valosag volt es az alom, kuzdelem es beke, Velence es Budapest. Igy kellene elmenni az eletbol, ennek a ringasnak a bekejeben. Mintha egy titkos osi dajka ringatna az embert ugyanazzal a ringassal, mint valamikor az elet elejen. Mert a gondolaban van valami a bolcso ringasabol, ugyanakkor van benne valami a koporso fekete nyugalmabol is. Nem lehet megszokni, nem lehet raunni. Igen, ringass csak gondolas, nem sietos az ut. Ezekkel a sorokkal koszontok mindenkit innen Velecebol ahonnan mindjart indul a vonatom haza!