Barátság portál

A késkészítők hittek benne, hogy a lélek a testbe döfött kés. Arra kényszeríti, hogy átélje az életnek nevezett állandó fájdalmat. Életre kelti és egyszersmind megöli a testet. Az élet minden napja ugyanis távolodás Istentől. Ha az embernek nem lenne lelke, nem szenvedne. Élne, mint a növény a napfényben, mint az állat, amely a napsütötte legelőn legel, így viszont testében a lélekkel, mely egykor, kezdetben látta a kimondhatatlan isteni fényességet, minden sötétnek tűnik. Az egész kihasított darabkájának lenni, de emlékezni az egészre. Halálra teremtetni, de kényszerítve lenni az életre. Megölve lenni, de életben maradni. Ezt jelenti, ha valaminek lelke van.

"Szomorú, találkozunk véletlenül egy emberrel, beszélünk vele, megismerjük, hatással van ránk, aztán elveszítjük, és soha, de soha nem látjuk többé, ez, akárki akármit is mond, szomorú, de komolyan."

Krasznahorkai László

Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.
 
S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.
 
Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.
 
S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.
 
És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.
 
Hogy értem haza, nem tudom már.
– A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.