Ha még megkívánsz,
megkívánlak érte,
kevés már a kedvem
földi jóra, szépre,
kezdek öltözködni
jégbe, hófehérbe.
Nem érek rá többé
könnyű ölelésre,
ha nagyon szeretsz,
hálás leszek érte,
ha nem csábítasz el,
magad vesztesége.
Az igazi csodák mily kevés zajt ütnek! A lényeges dolgok milyen egyszerűek! Életem ama pillanatáról szinte nincs is mit mondanom, álomban kell újra élnem, hogy halljam a barátom szavát.
A háború előtt volt, Saone partján, Tournus közelében. A vendéglő faerkélye kihajolt a folyó fölébe. Puhafa asztalra könyököltünk, melybe a vendégek bevésték nevüket. Két Pernod-t rendeltünk. Az orvos ugyan megtiltotta neked az alkoholt, de nagy alkalmakkor kissé csalni szoktál. Márpedig ez az volt. Hogy mi okozta jókedvünket, az éppoly kitapinthatatlan volt, mint a napfény minősége. Tehát az ünnepi Pernod mellett döntöttél. És minthogy pár lépésre tőlünk két hajóslegény éppen rakodott egy hajóból, meghívtuk őket is. Az erkélyről intettünk nekik. És ők jöttek. Jöttek, minden ceremónia nélkül. Egész természetesnek találtuk, hogy társakat is hívjunk, talán mert valami láthatatlan ünnep volt a szívünkben. Oly világos volt, hogy elfogadják meghívásunkat. El is jöttek és koccintottunk.
A nap olyan jól sütött. Langyos mézében fürödtek a nyárfák a túlsó parton és az egész síkság a láthatár széléig. Egyre vidámabbak lettünk, magunk sem tudtuk, miért. Olyan megnyugtató érzés volt, hogy a nap süt, a folyó folyik, az ételünk étel, a hajósok feleltek a hívásra, a pincérlány boldog nyájassággal szolgált ki, mint aki háziasszony egy örök lakomán. Tökéletes békében voltunk, távol minden felfordulástól, egy végleges civilizáció ölén. Valamiképpen tökéletes állapot volt ez, és minthogy minden kívánságunk teljesült, nem volt mit mondanunk egymásnak. Úgy éreztük, tiszták vagyunk, bölcsek, őszinték, megértők. Nem tudtuk volna megmondani, milyen igazság nyilatkozott meg előttünk, de a biztonság érzése uralkodott rajtunk. Valami büszke biztonságérzet.
Néha ez a riadt vágy, eszmélet, figyelmeztető hang: „Lassan! Élj lassan!”
Mintha az életet, mint egy is lámpa lángját és kanócát, lecsavarni is lehetne, kisebb lángra fogni az égést! Igen, lassan kellene élni. Ne csak azért, mert a „lassan” legtöbbször – nem mindig – „tovább is. Lassan kellene élni, mert „lassan” annyi is, mint figyelmesen, mint közelebbről, mint igazabban, mint emberibben élni. Az ember kilenc hónapig érik a világra. Az emberi törvény szerint kilencven évig illene érni a halálra, hogy megértsünk az életből valamit.
Sok szeretettel köszöntök minden kedves olvasót. Most összegezni fogom a 2010-es évet az én szemszögemből.
Friss hozzászólások